Királyok, uralkodók vagy éppen fejedelmek minden nemzet történelmének kulcsfigurái. Lehet őket szeretni vagy mélységesen gyűlölni. Az utókor viszonyulása a történelemhez nagyrészt az uralkodókhoz való viszony tükörképe, jó uralkodók a történelem aranykorszakaihoz kötődnek. A rossz, sikertelen vagy éppen gyűlöletes királyok a hanyatlást, a kudarcokat jelentik a nemzeti történelem számára. Természetesen tudjuk, hogy jó szándékú, művelt fejedelem törekvéseit sem kiséri mindig szerencse. A történelemben semmisem egytényezős. Minden esemény vagy cselekménysor mögött bonyolult okozati összefüggések láncolata húzódik meg, amelyeket a tudomány eszköztárával felvértezett kutatók hada próbál megfejteni. Mindemellett azzal is tisztában vagyunk, hogy a sikerek vagy történelmi katasztrófák sem egyszerűen az uralkodó egyéniségéből fakadnak. Az első számú politikai vezető személyisége mindig döntő, különösen a királyok, dinasztikus uralkodók korszakában, de nem hagyhatjuk figyelmenkívül környezetét, és a döntéseit befolyásoló erőket vagy hatásokat sem.
Amikor uralkodókról beszélünk, akkor kimondatlanul is példaképeket keresünk. Viszonyítási pontokat, amelyekhez nemcsak történelmünket, hanem életünket is szabhatjuk. A nemzet történelmi emlékezete azokat az eseményeket, személyeket őrzi, amelyek az identitás, a közösségi tudat kialakításában a legfontosabb szerepet játszák. De, ahogy az egyes ember életében, úgy a történelem egészében sem mindig az úgy nevezett kiemelkedő események játszák a főszerepet. A hétköznapok során megélt örömök vagy bánatok úgyanúgy alakítanak minket, mint életünk kiemelkedő eseményei és eredményei.
A 16. században Rotterdami Erasmus fogalmazta meg az uralkodókkal szemben elvárt erkölcsi értékrendet, amelyben az uralkodók magánélte fontos helyet foglalt el. „Ne hidd, hogy azt tehetsz, amit akarsz, … olyanná formáld magadat, aki csak azt teszi, amit szabad. De vigyázz, nem minden szabad neked, ami a magánembernek szabad. Ami másokban csak botlás, az a fejedelemben már vétek. … A te életed mindenki szeme láttára zajlik, elbújni nem tudsz, és vagy mindannyiunk javára derék, vagy mindannyiunk pusztulására rossz ember válik belőled.“ - írta Erasmus a leendő V. Károly császárnak. A mérce magas, és azon a hitvalláson alapult, hogy csak jóerkölcsű uralkodó szolgálhatja a köz javát. Ahogy élünk az meghatározza gondolkodásunkat, jellemzi személyiségünket. A történelem azonban éppen az embert, a személyiséget rejti el. Különösen így van ez, ha királyokról van szó. Konstruált személyiségeket alkotunk, és rögzítünk emlékezetünkben, mert számunkra a hősök vagy gonosztevők kezelhetőbbek, mint az összetett személyiségek.
A történeti elemzés felelőssége éppen abban áll, hogy az évszázados toposzok leple alól kibontsa a személyiséget. A hősök helyett az embert állítsa a történelem középpontjába. Nem könnyű feladat a hagyományok értelmezése, a források elemzése és mindezek eredőjeként megrajzolni a képet. Óhatatlanul ellentmondásokba, vitákba botlik a történelemmel foglalkozó. A kötet alkotóinak célja nem a hagyományok, a nemzeti emlékezetben rögzült történetek átírása. Sokkal inkább uralkodóink, fejedelmeink életének sokrétűbb, szinesebb bemutatása. Az uralkodói álarc mögött a személyes karakterek kiemelése most sokkal jobban fogalalkoztatott bennünket, mint az egysíkú politikai viszonyok leírása.
A kötet szerzői saját kutatási eredményeiket is összegezték egy-egy uralkodó vagy fejedelem arcképének a megrajzolásakor. Egyéni megközelítések és vitára ingerlő megállapítások egyaránt szerepelnek az egyes ábrázolásokban. Az egyes fejezetek stílusa, megfogalmazása a szerzők egyéniségét, értelmezését tükrözi. A történelem megismerése, feldolgozása és megismerhetővé tétele az egymással is vitában álló nézetek összességével együtt lehetséges. Egyaránt kínálunk tartalmas szórakozást és értő olvasást.
